Az Altáj szívében

Előző posztunkban beszámoltunk röviden arról, hogyan sikerült eljutnunk közúton Szibériáig. Persze nem álltunk meg, hisz következett az újabb szakasz: az Altáj és Tuva Autonóm Köztársaságok bejárása. Hűséges UAZ-unkkal egy komplett váltócsere és dugattyú felújítás után délnek fordultunk, és a Teleszkoje-tó érintésével behatoltunk a hegyek közé. Nem sokáig örülhettünk a május közepén tavasziasra forduló időjárásnak, mert 2000 méter felett ennek már nyoma sem volt. Gorno-Altaiszk és Aktas között még tűrhető volt a védett völgyek klímája, a korán virágzó rododendronok lilára festették a hegyoldalakat, a folyók felett ívelő függőhidak évszázados ortodox kolostorokhoz vezettek, és a Katun-folyó mentén meseszép táborhelyeket találtunk a nemrég kizöldült nyírfaligetek között. Kos-Agacs előtt viszont lassan eltűnt a növénytakaró, tarka sziklák, vízmosások és félsivatagos tájak közt vezettünk az Ukok-plató lábáig. A körülöttünk magasodó hegycsúcsokat még vastag hótakaró fedte, a folyókon összefüggő jégpáncél feszült, és a szél kíméletlenül büntette a kopár pusztaságot. Utunk fő célja az Altájban élő nomád népcsoportok életének dokumentálása volt. Jobb időpontot nem is választhattunk volna erre, hisz kiderült, valódi nomádok ezen a vidéken már nem élnek. Bár több tucatnyi utazó számolt be jurtákról és legelőváltó állattartókról a dél-szibériai tartományban az utóbbi években, mint kiderült, ezek a látogatók kizárólag a nyári hónapokban jártak erre. A helyiek megnyugtattak minket, még pár hét, és szívesen elvisznek minket kazak családokhoz, ahol kóstolhatunk altáji kefirt és helyi sajtokat, de ezt már nem vártuk meg. Az utóbbi évszázad központosítási törekvései és etnikai elnyomása megtette a hatását, a nemrég még teljesen nomád családok télen most már kivétel nélkül beköltöznek a városokba, ahol fűtött rönkházakban vészelik át a kemény telet, és csak nyár elején, júniusban költöznek ki a pusztára állataikkal. Legalábbis itt, a félsivatagos Kos-Agacs környékén.

Share on Facebook