Mongólia, lóvásár

Tuvát magunk mögött hagyva ismét északnak kanyarodtunk, és három napos, maratoni menettel értünk a Bajkál-tóhoz. Az eredeti csapat nagy része már hazautazott vonattal, üres hátul az UAZ, csak ketten ülünk elől a leharcolt pilótafülkében. A Bajkál-tó melletti Irkutszk az első, ahol indulásunk óta nyugati turistával, internet kávézóval és angol feliratokkal találkozunk. A mongol vízumot napok alatt elintézzük, és másnap már Ulán-Ude mellett porzik a kisbusz. Harmadnapra elérjük a mongol határt, és meglepő sebességgel, alig négy óra alatt sikerül autóstul, utánfutóstul átkelni a célországba. Nem is Mongólia ez, gondoljuk magunkban, amikor csak nem akar elfogyni az aszfaltút, nem, egészen Ulánbátorig burkolt úton haladunk. A főváros a szokásos káosz és szmog, éppen csak megvárjuk a repülővel érkező lovas csapatot, és máris indulunk vissza északra, a Huvszgul-tó felé. Este megérkezik egy laza országos zivatarral a nyári csapadékos évszak, mi pedig késő éjjel, zuhogó esőben olyan pocsolyákon kelünk át, hogy az UAZ padlójáról fel kell kapkodni a csomagokat, mert a víz többször befolyik az utastérbe. Pedig nem egy alacsony autó. Most kemény próba elé állítjuk, négykerék, felező és jön minden, megáradt patak, sártól síkos hegyoldalak, futóhomok és sziklaomlás. Végül csak beérünk a megyeszékhelyre, Murunba. Itt pótoljuk készleteinket és nekivágunk a nyugati hegyeknek, hogy a nyári útjainkhoz beszerezzük lovainkat. A következő két hétben szépen fogy az UAZ utasainak a száma, és nő a lovas csapat, akik a vége felé fejenként 2-3 lovat vezetnek egész nap – persze lóháton ülve. A szűk keresztmetszet persze az autó, itt már bőven akad olyan terep, ahol tényleg csak lóval lehet közlekedni. A túra végére 12 lóval és az UAZ-zal megérkezünk a Huvszgul-tó partjára, ahol felkészülünk a következő expedícióra, melynek célja a helyi sámánok felkeresése lesz. Az útról további fotókat itt tekinthettek meg.

Share on Facebook