Egyiptom kalandtúra szemmel

Buszunkon csak arabok vannak rajtunk kívül. Az ablakon kinézve a végtelen sivatag tárul elénk.

- Hé ez az ország mindenhol ilyen?
- Igen 92%-a sivatag.
Döcögünk tovább.
Utastársaink alszanak, mi hallgatjuk a “ránk kényszerített” Korán szúrákat, ami folyamatosan szól a hangszóróból. Néha elszunyókálok, de egy újabb “allahu akbar”, vagy valami hasonló visszarángat a valóságba.
Szeretjük ezt az országot. Egzotikus, illatos, hangos, ízes. Lassan megérkezünk Bahariya oázisba. Európai mércével mérve egy porfészek, ennek minden infrastruktúrát érintő hiányosságával. Kecskék legelnek a főtéren. Szerény megállapításom szerint az alkalmazkodó képesség ilyen mértékű megnyilvánulása csak igen ritkán érhető tetten ezen a csodálatos kék bolygón.
Ezek a kecskék nylon zacskóval táplálkoznak és egyáltalán nem isznak. Néhány évszázad és talán öngyilkossággal fogják befejezni földi pályafutásukat, hogy a gazdájuknak ne kelljen a levágásukkal se bajlódnia.
Leszállunk a buszról.
Meglátom Badryt a dzsippje mellett. Kijött értünk.
Badry igen kedves, figyelmes ember és tudja, hogy jövőre is jövünk, ami neki bevétel.
Szóval a barátságunk igen szilárd alapokon áll.
Puszi puszi, szia Badry örülök, hogy látlak, hogy vagy mindig, stb.
Megérkezünk a szállásunkra ami az oázis szélén helyezkedik el, tulajdonképpen már a sivatagban. Apró nádkunyhókban lakunk. Nagyon hangulatos. Hogy fokozzuk a hangulatot, megiszunk egy méregdrága sört. Drága, de legalább meleg.
Majd csend.
Mindent beborít a sivatag háborítatlan sötétje.
Reggel van. Arra leszek figyelmes, hogy nem kukorékol a kakas. Valószínűleg szomjan halt az éjjel.
- Pakolás srácok 10-kor indulunk dzsippel a homok birodalmába!
Elindulunk. Ülünk a Toyotában sorban. Izgulunk, mint ejtőernyős tanonc az első ugrás előtt.

Van is miért. A világ egyik legszebb helyére tartunk, a fehér sivatagba. Addig azonban még sok viszontagságon fogunk keresztül menni. Meleg, homok. Reméljük a kocsi bírja majd!
Reméljük nem tévedünk el!
Kb. 200km utazás a sivatagban megterhelő gépnek, embernek egyaránt.
Gyönyörű helyeken járunk. A fekete sivatag képződményei elragadó hűséggel modellezik le a hold igen barátságos felszínét, a homokdűnék, mint megfagyott óriás tengeri hullámok, Agabat hegye pedig Grand Kanyont idéző monumentalitásával kápráztatja el, még a sokat látott utazót is.
Hű mennyi csoda!
Kedves utasaimon megjelenik az az arckifejezés ami miatt érdemes túravezetőnek lenni!
Ilyenkor eszembe jut, hogy azonnal fölhívom a főnökömet és megmondom neki, hogy lemondok a túravezetői díjamról, nekem elég fizetség az amit látok az arcokon, kit érdekel a pénz!:-)
Aztán nem teszem….
Este felé érkezünk meg a lenyűgözően szép fehér sivatagba. A homokból megannyi hófehér mészkőképződmény emelkedik ki festői rendezetlenségben, ameddig a szem ellát. Itt egy kőgomba, ott meg mintha a Szfinxet formálta volna meg a természet. Mintha tehetséges szobrászok alkotótáborában járnánk. Felejthetetlen!
-Itt fogunk aludni?
-Igen. Ez volt a meglepetés!
Az arcokon öröm.
Lemegy a nap. Fölénk feszül a csillagos égbolt.
Megmutatom a tejutat.
Jé!
Sokan nem látták még, csak hallottak róla.
Ég a tábortűz, készül a vacsora. Csendben beszélgetünk. Egy sivatagi róka két méterről hallgat minket.
Juj ez már giccses!
De ha egyszer így volt……

Hálásan köszönjük Czeróczki Tibi túravezetőnek ezt a kiváló blog-bejegyzést!

Share on Facebook