Indiai kalandozásaim során mindig felmerült az a kérdés, hogy vajon egy indiai hegyi túra mennyivel kerül többe, mint egy tátrai, vagy egy alpesi. Az odautazás költsége jelentősen felsrófolja az egészet. Egy Budapest – Delhi – Budapest repülőjegy most nagyjából százezer Forintba kerül, plusz az illetékek. De ha már az ember ott van, akkor teljesen fölösleges azon töprengenie, hogy mennyi ideig maradjon. A válasz kézenfekvő, minél tovább! Határt csak a főnökünk vagy a kivett szabadság ideje szab. Az Indiában eltöltött napok számával ugyanis az egész tartózkodásunk relatíve egyre olcsóbb lesz. Az ottani árak köszönő viszonyban sincsenek az itthon megszokottakkal.
Ha teljesítetted a hegyi túrázást, akkor bőségesen marad még pénzed, hogy a hegyek és a szerzetesek után kicsit belefeledkezz a nem kifejezetten útikönyvekből ismert látnivalókba. Kikapcsolódásnak, pihenésnek és nem utolsó sorban kulturális feltöltekezésnek sem rossz élmény!
A következőkben megpróbálok összeszedni néhány ötletet, a „ha már Indiában vagyok, hogyan nézzek körül” kezdetű kérdésre. Ez alkalommal a Himalája déli lejtőjén sorakozó egykori hegyi üdülőhelyeket szeretném méltatni.
[Elnézést kérek azoktól, akik ezt a posztot már ismerik és már olvasták. A kalandtúra-blog eredetijének elszállása miatt kotortam elő ezt a márciusi bejegyzést.]
Indiában március közepétől egyre forróbbá válik az idő. Májusban már több tízezren szenvednek a nappali 40-45 fokos hőségtől, és egyre inkább várják a monszun évszak megérkezését, ami rendszerint az európai vakáció kezdetén szokott beköszönteni. Ladakhban és Zanszkárban ennek semmilyen hatását nem lehet érezni a Himalája fővonulata miatt, de egész Indiában ilyenkor borult és nagyon párás idő és sokszor végeláthatatlanul szakadó monszuneső fogad. Ezt az egykori British Raj angol tisztjei és hivatalnokai sem szerették, ezért a Himalája déli lejtőjén egészen komoly üdülőközpontokat építettek ki. Ezek az úgynevezett „Hill Station” városok.
Aki elviselhetetlennek tartja a forró száraz évszakot, az ilyenkor felköltözik azokba a szállodákba, amelyek közül sokat még a brit időkben építettek. Március és június között ezek a szállodák zsúfoltak és európaihoz hasonló árfekvésekkel dolgoznak.
Az európai nagy szabadságolások idején, amikor már a monszun tombol egész Indiában, ezekből a szállodákból elköltöznek a turisták és kitör az „off-season”. Egy spórolós, kalandokra vágyó turista ilyenkor kifoghat akár 80-90%-os kedvezményt. Ha pedig szerencséje van, akkor még akár néhány napos szikrázó napsütést is a monszun évszak kellős közepén.
Ha valaki Ladakh irányából tér vissza a Hindusztáni-alföldre, akkor az első jelentősebb hegyi nyaralóhely Manali. Önmagában egy nem sokat ígérő kisváros, amely inkább a magukat a hetvenes évekből itt felejtett hippikről és az izraeli turistákról híres. Vannak olyan éttermek is, ahol csak héber nyelvű étlapot lehet találni. A környék legszebb panorámájával büszkélkedik, luxushotelek és kasmíri szőnyegkereskedők között visz az út a főutcán, európai stílusú pizzázót, sőt lengyel sörözőt (!) is lehet találni. A település határában van egy csodaszép hindu templom, és a szomszéd faluban mindössze 4 km-re még gyógyvizű fürdő is található. A monszun évszakban lezuhannak a szállodai árak, és volt, hogy mindössze 10-12 Eurónak megfelelő összegért teraszos, panorámás luxus-lakosztályt tudtam kifogni. Az alacsonyabb árfekvésű szállodákat már kifoghatjuk 2 Eurótól is!
A következő várost turisták kifejezetten el szokták kerülni, ugyanis látszólag semmiféle különleges látnivalót nem ígér. Chandigarht az ötvenes években kellett felépíteni a semmi közepén, hogy Punjab és Haryana államoknak az adminisztratív központja lehessen. Le Corbusier világhírű svájci építész tervei alapján fogtak bele a kor legmodernebb városépítészeti koncepciói alapján. India egyik legélhetőbb, legrendezettebb, de sokak által túlságosan is modern városát alkották meg. Turista errefelé csak akkor fordul meg, ha véletlenül eltéved, vagy pedig kifejezetten az ötvenes évek építészetére kíváncsi.
Chandigarh-ból lehet továbbállni Shimla felé, ahová egy keskenyvágányú kisvonattal lehet eljutni. Shimláig az út 5-6 órán keresztül tart. Természetesen autóbusszal sokkal hamarabb is le lehetne küzdeni a mintegy 100 km-es távolságot, de akkor kimaradna a vonatozás felejthetetlen élménye. Ezt a vasutat még az angolok építették, hogy összekössék a British Raj nyári fővárosát, Shimlát a Hindusztáni-alfölddel.
Az esti órákban érkezik meg az ember Shimlába, ahol egy indiai viszonyokhoz képest drága szállodát lehet csak kifogni. Ez akár belekerülhet szobánként 600-800, sőt 1000 Rúpiába is. (10-15 Euró) Esti programként érdemes céltalan lődörgést választani a helyi korzón, az ún. „Ridge-en”. Éttermek, sörözők, fagylaltozó teraszok várják a látogatókat, melyek építészeti stílusukat tekintve kétséget nem hagynak afelől, hogy 1947-ben a britek hagyták itt.
Mindenképp érdemes meglátogatni az egykori Brit Birodalom alkirályának palotáját, az ún. „Vice Royal Lodge-ot”. Ma ez az Indiai Társadalomtudományok Kutatóintézete, de fogad látogatókat; a parkban pedig a szép zöld gyep közepén el lehet fogyasztani egy Darjeeling teát.
Igazi ínyencség ellátogatni az „Indian Coffee House” nevű helyre, ahol Mahatma Gandhi tekint le ránk a falról, és a pincérek vicces uniformisban szolgálják fel a fogásokat verhetetlenül olcsó árakon.
Shimlából el kell kapni egy helyi buszjáratot Dehra Dun felé, hogy onnan Mussoorie-ba tovább az út. Most már csak 34 Km-t kell buszozni, de ez a másfél órányi buszozás felvisz ismét a felhőkbe, vagy talán azok fölé is. Az egykori „Hill Station”, ahogy az angolok hívták, egy igazi nyaralóhely a hegy tetején.
A fő sétálóutca itt is „The Ridge” névre hallgat és mivel a turizmusban holt szezon van, az utca két oldalán szinte üresen sorakoznak az egykor jobb időket megélt hotelek: The Carlton, The Clarks, The Hackman’s Grand Hotel, The Savoy, hogy csak a leghíresebbeket említsük. Bármelyiket is választja az ember, garantáltan egy Agatha Christie regényben érezheti magát. Mindössze néhány száz rúpiáért királyi ellátásban lehet részesülni és közben át lehet élni a British Raj XIX. századi világát.
Ha tiszta az idő, akkor érdemes felmenni a kisváros közepén lévő Gun Hill-re egy drótkötél-felvonóval. A kilátást a monszun idején senki nem garantálja, de az utazás így is mindenképpen érdekes.
A Savoy Hotel akkor vált igencsak híressé, amikor Agatha Christie első Poirot regényét egy itt megtörtént gyilkosság alapján írta meg „a titokzatos stylesi eset” címmel. Eddig két alkalommal fordultam meg itt, mindkét alkalommal egy elvarázsolt kísértetkastély benyomását keltette, hiszen én voltam az egyes egyedüli szállóvendég az egész hotelben. A biliárd szobában, ahogy saját magammal játszottam, akkor tudatosodott bennem, hogy a hotelt valószínűleg az 1947-es függetlenség kivívása óta talán még egy alkalommal sem újították fel és talán még a port sem törölték le a bútorokról. Bár az egyik legdrágább lakosztályt kaptam márvány fürdőszobával és faragott bútorokkal, nagy terasszal, mindössze 400 Rúpiát (10 USD) kellett csak fizetni a lakosztályért.
Az említett néhány városkán kívül számtalan hasonló hegyi nyaraló található még a Himalája déli oldalán, de azokról talán majd máskor… Persze a Rudas fürdő is megfelelő, ha valaki ki szeretne pihenni egy 8-10 napos magashegyi trekking fáradalmait, de a legautentikusabb hely erre mégis csak egy himalájai hill station.
[Elnézést kérek azoktól, akik ezt a posztot már ismerik és már olvasták. A kalandtúra-blog eredetijének elszállása miatt kotortam elő ezt a márciusi bejegyzést.]
0 hozzászólás ↓
Még nem szóltak hozzá. Vállald be az első kommentet!
Hozzászólásra itt van mód: